Már megint egy hajón, megint tétlenül és megint csak menekülve, éhesen és szomjasan. Még az elindulásunk előtt küldtem levelet a közelben lévő királyoknak, egyikük talán magához vesz minket, egyelőre várni kell a visszajelzéssel. A sziget egyre csak távolodott és minél messzebb éreztem magamtól annál inkább nőtt bennem a feszültség, hiszen már megint az életemet kockáztatom az életért. Belegondolva ennek semmi értelme, keresem leghalványabb szikráját annak, hogy tudjam ezt értelmezni de nem megy, hiszen ember vagyok. Egy ember tele álmokkal, reménnyel, keserűséggel és persze tudatlansággal. Miközben elmerengtem és magamba burkolóztam e gondolatokkal, épp Garen közeledett felém. Éreztem kérdéssel közelít és nem igazán volt kedvem válaszolni. Szerintem érezte azt, hogy most nem érek rá és tovább állt. A sziget már eltűnt, elmosta a tenger és pont úgy nyelték el a hullámok, mint ahogyan a szél fújta el a nyugalmamat. Fokozódott a feszültség, éreztem valami egyáltalán nincsen rendben. Léptem három nagyon lassú lépést, úgy éreztem mintha nem lennék egyedül és nem is tévedtem. Hátam mögül egy kéz nyúlt nyakamhoz egy késsel. Torkomhoz szegezte valaki, a félelem lett urrá rajtam és nem mozdultam, megdermedtem. Tudtam ennyi volt, az sem érdekelt, hogy ki akar megölni, tegye csak meg, talán méltó sem vagyok az életre. Féltem is, de nem is, ez egy megmagyarázhatatlan dolog számomra. Kavarogtam bennem az érzelmek, végül nem bírtam magammal és megszólaltam.
- Tedd csak meg! Rajta! Csináld! - Ezek a mondatok hagyták el számat és a gyilkosomat, úgy néz ki megleptem vele.
- Mi történt veled? Régebben nem hagytad, hogy ilyen könnyedén végezzen veled valaki. - A hang ismerős volt számomra. Annyi biztos volt, hogy egy nőé.
- Ki vagy te? Csak nem... - Ebben a pillanatban jöttem rá ki is az.
- Mi az? Nem emlékszel a nőre akit megrontottál te állat? - Biztos voltam benne ki ő, Ashe.
- Ashe. Mindig is sejtettem, hogy a te késed vágja át torkomat, közeledik az este is, tehát az időpont is tökéletes.
- Elég lesz. Sajnos nem a fejedért jöttem, habár legszívesebben egyesével vagdosnám le a testrészeidet, de nem ezért vagyok itt. - Ekkor vált számomra minden érthetetlenné. Mi a fenéért jött akkor?
- Ismerős ez a név... Morgana? - Na ebben a pillanatban kezdtem el pánikolni és a félelem átvette az uralmat. Jelét nem mutattam ki, de a gyöngyöző izzadtság mindent elárult.
- Igen, ismerem. - Suttogtam a szavakat és minden betűben ott volt az érzékelhető feszültség.
- Akkor tudd meg, a lelked tíz év nyugalmat kapott és az időd... lejárt.
Ahogy ez a mondat elhagyta száját eltűnt. Jól tudtam miről van szó és nem felejtettem el ezt a tíz évet. A nyugalmam még nem tért vissza és a félelem átjára testemet, lelkemet. Reszkettem, a név hallatára is. Leültem és remegő kezem egy üveg rumért nyúlt ami mellettem hevert. Kortyolgattam-kortyolgattam, idővel rájöttem, hogy megnyugtat és ittam még tovább. Végül ráeszméltem arra, hogy elfogyott az üveg. Járásom nehézkessé vált, homály fedett mindent és mozgásom sem volt éppen normális a megszokotthoz. Ennyi az emlékem, sem több és sem kevesebb. Sötétség fedi a többi emlékképet, a hangokat és azt, hogy hogyan kerültem egy ágyba. Felébrettem, gyomrom szinte kiabált és erős hányinger kerülgetett. Borzalmasan éreztem magam, fejem hasogatott és nagy nehezen értem ki a hajó fedélzetre. Már vártak rám, Garen és Evelynn furcsa tekintettel bámultak engem. Nem tudtam mi legyen, az én számat fogja szó előbb elhagyni vagy sem. Csak bámultak, vádló tekintetük elviselhetetlen volt. Evelynn megakart szólalni, de végül lehánytam őt és így megtörtem a csendet is. A látvány undorító volt és tudtam ezért bajban leszek mikor visszatér, Garen viszont szóhoz jutott.
- Elkiabáltad magad, hogy mi történt veled éjszaka.
- Ezt mégis, hogy érted? - Kérdeztem, pedig tudtam a választ.
- Ashe meglátogatott téged és majdnem megölt.
- Nem megölni akart, egy üzenetet adott át nekem.
- És mikor vagy hajlandó elárulni, hogy mi volt az üzenet? - Erre semmiképpen sem akartam válaszolni, tudtam mit tegyek és lehánytam őt is.
- Ez nálam nem válik be barátom, nem megyek el amíg megnem mondod mit akart tőled Ashe. - Nem tudtam őt elkergetni. Gondoltam akkor itt az idő, elmondom.
- Legyen. Csupán egy név, de tudod miről beszélek.... Morgana...
- Azt ne mond, hogy...
Szavába belevágtak, partot értünk és a kapitány leparancsolt minket a hajóról, de éreztem ennek a beszélgetésnek még nincsen vége. Elhagytuk a szigetet, elhagytuk a hajót és elhagytuk a gyilkosomat is, perrsze valószínűnek tartottam, hogy követ minket. A kikötőben hátasok vártak és végülis készen álltunk az útra, ámbár még mindig gyötört a kínzó gondolat, nem tudtam megnyugodni. Elhatároztam, hogy elterelem a gondolataimat és másra koncentrálva nem veszem figyelembe a tegnap éjszakát. Szerencsénkre a kikötőben nem csak hátasokat, hanem egy hercegtől kapott levelet is kaptunk. A feladat egyszerű, csupán testőrt keres. Mi mindenféleképpen jól járunk, hiszen ha egy merénylet során megölik ezt a herceget a zűrzavar közepette lopunk egy keveset a kincstárból, ha pedig mégis túléli akkor a zsoldot kapjuk meg. A város ahova tartunk Garen szülővárosa, ami azt is jelenti, hogy esetleg ismeri a herceget. Igazából sosem kérdeztem meg tőle mért lett zsoldos. Sosem jutott még eszembe, hogy ettől a részeges bolondtól megkérdezzem, hogy igazából mért tart velem hosszú utamon. Átgondoltam ezt, a gondolatok átölelték elmémet és végül elhatároztam, kérdőre vonom a tábortűz mellett éjszaka. Habár kaptunk lovakat, az állat is kifárad, akárcsak mi. Két éjszaka alatt megjárjuk az utat és én még az első éjszakán megakarom kérdezni Garentől, hogy mégis mi történt a velem való találkozása előtt. Besötétedett, elkezdtünk tüzifát gyűjteni. Az erdő halk zörejei próbáltak ijesztgetni sikertelenül és végül nem bírtam magammal és szemeim Garent keresték. Meg is találtam őt, de sajnos nem olyan állapotban, hogy beszélhessek vele. Garen művészi alakban feküdt a földön, olyanannyira művészi alakban, hogy kedvem támadt volna lefesteni, de sötét volt már ahoz. Mivel megszólalni sem tudott volna, sőt mozogni sem ezért a kérdésem felé erre az éjszakára megsem közelítheti Garent. Sokszor láttam már ilyen állapotban, sőt.. Jobban belegondolva mindig így alszik el. Ennyit nem iszik olyan ember akinek nincs valami rossz a múltjában, biztosra veszem, hogy történt vele valami annak idején. Garen mindig is az egyik legjobb ivócimborám volt, sosem hagyott hátra engem, én persze bármikor ott hagytam őt egy harc közepén, de pusztán azért, hogy több jusson nekem a zsákmányból, ami egy jó érv arra az esetre, ha megkérdezné mért hagyom őt ott folyton. Csak most vettem észre az erdő milyen szép és titokzatos éjszaka. Halk zörejek és néhány tücsök, semmi más nem zavarhat minket az alvásban. Hirtelen elkezdett homályosodni a kép, nem értettem, hogy az álmosság, a levertség kapott volna el, vagy esetleg valaki megmérgezett. Szédültem egyre jobban, a jobb oldalamon található vízért nyúltam és kortyolgattam belőle. Rájöttem, hogy a víz van megmérgezve, hiszen attól szédülök. Ránéztem amég ébren lévő Evelynnre, majd megkérdeztem tőle, hogy honnan van ez a víz. A válasza az volt, hogy az nem víz, hanem pálinka. Így érthető mért volt erősebb, gyümölcsösebb és mámort, bódulatot okozó a nedű. Most, hogy már tisztában voltam vele mi is ez a fenséges ital, kortyolgattam tovább és végül minden cseppjét lehúztam. A szédelgés urrá lett rajtam, kezem Evelynn felé nyúlt és utolsó emlékem, hogy ismételten hányás érkezik a számból az arcára. A nyugtató alvás előtt Garenre gondoltam és arra, hogy hogyan is találkoztam vele. Az emlék egy múltba tekintő álommá változott és elérkezett az idő, hogy ismét visszaemlékezzek, hogy találkoztam Garennel és milyennek ismertem őt meg valójában.
 

Reggel van, bár ezen a szigeten a reggel mindenkinek délben van. Ilyenkor nincs zaj, nem hallom azt a hangos nevetést, amely valamelyik itt élő bűnöző ittas pofájából érkezik fülem felé. Csak csend, csak ez a lágy csend. Édes dallamába beleborzongok, a lágy szellő simogatásához tudnám hasonlítani. Néha már azon törtem a fejem inkább letelepedek itt, csak is emiatt a gyönyörű reggel miatt. Ezt a hallgatagságot megtörte Garen. Hátam mögül közeledett felém, azonnal megéreztem hiszen már megint bűzlött a piától.
- Jó reggelt Garen!
- Nocsak, kigondolta volna, hogy meghallod nesz nélküli lépteim? Még mindig jó füled van. - ezt a mondtatot egy nevetéssel zárta.
- Nem leptél meg, bűzlesz a pálinkától és a bortól.
- Igaz is, apropó, te mért nem iszol? Hiszen kora reggel van, ilyenkor esik a legjobban egy hordó bor! - megint nevetéssel zárult a mondat.
- Öreg barátom, megtapasztalhattad már az évek során ezen a szigeten én reggel sosem iszom. Hallgasd ezt a lágy csöndet, ritkán van itt ekkora nyugalom, pedig ez nem a rend és tisztaság szigete, pont ellenkezőleg. Ha lenyugszik ez a sziget akárcsak egy toporzékoló kisgyerek, mély álomba merül.
Garen csak intett egyet, szerintem nem értve mire gondolok és tovább állt. A semmiből elém teremt egy macska. Ritkaság ezen a szigeten a nem ételnek felszolgált állat. Már-már azt hittem hozzá nyúlhat kezem ehez a kis állathoz, de hirtelen Mordekaiser előtermett a fogadóból és egybe lenyelte. Az ilyesmit már megszoktam, Mordekaiser fékezhetetlen étvágya nem is volt annyira ijesztő már számomra. Persze elég rémes volt egy kis macska széttépedt tetemét látni valakinek a szájában, de a csend azért még ott volt ami megnyugtatott. Az a csend... Hamarosan véget ér ez a nyugalmi állapot, itt az idő benézni a piacra, ugyanis az étel nem repül a szánkba. A piac szerencsére nem volt zsúfolt egy ilyen korai időszakban. Mindig az járt a fejemben, hogy az árusok is vajon a csend miatt kelnek ilyen korán, vagy netalán csak a vevők miatt. Kínálgattak engem mindenféle vacakkal, ami eléggé irritáló volt, azon gondolkodtam az egyik árus fejét esetleg lerobbantom a helyéről, de fékezni kellett indulataimat, én vagyok az egyetlen aki közülünk azért megy el a piacra ami szükséges. Garen volt a legrosszabb választás, az étel helyett italt hozott. Nem is értettem, hogy hol a francba vásárolt ekkora mennyiségben. Azért a becsületére egy jó szót, hozott ételt is. Elhozott nekünk egy kis kenyeret, habár eltörpült az alkohol mennyisége mellett. Körülbelül tíz emberrel hozatta el az egészet, nem értettem magam sem, hogy hogyan fogyott el az egész egyetlen hét alatt. Mordekaisert sem küldhetjük le ételért piacra, piacra sem küldhetjük le többé. Az az incidens máig nem megy ki a fejemből, mikor a bosszantó árusokól negyvenet felfalt brutális kegyetlenséggel. Hát végül megszereztem az ételt amire szükség volt és elindultam visszafelé. Evelynn várt rám ahogy elnézem, kíváncsi lettem mit akar tőlem, mert biztos nem az ételt.
- Jó reggelt! Látom már megint te keltél fel leghamarabb.
- Nem, szerintem Garen volt az. Bár jobban meggondolva nem is aludt, egész éjszaka reggelig iszogatott.
- Igen, hát Garen... - furcsa arckifejezés lett urrá rajta.
- Történt vele valami? - mondtam ezt megdöbbenten, azonban legbelül teljes nyugodtsággal.
- Semmi különös, csupán rádöbbent arra, hogy a sziget összes kocsmájából kitiltották és emiatt szomorkodik.
- Hát ez bizony borzasztó, megyek beszélek vele!
Ha velem ilyesmi történne szerintem magam ásnám meg a síromat és mivel Garen még nálam is többet iszik, ezért valószínűnek tartottam, hogy meghalt. Szerencsére nem így lett, bár már elővett egy kötelet ahogy láttam és szerintem egyértelmű mire akarta volna használni. Közelebb mentem hozzá, arcán látszott, hogy szomorú és magába esett. Mikor Garenre néztem akkor mindig egy örökké élő, hiú természetű és szinte legyőzhetetlen harcost láttam, de most csak egy megtört és elesett veterán volt.
- Miért? Miért történik meg velem a lehető legrosszabb? - mondta ezt keservesen.
- Nyugodj meg! Pár nap és elmegyünk innen, addig nem bírod ki?
- Pár nap? Pár nap nekem pár száz évnek fog tűnni. Nem fogom kibírni, úgy érzem a halál is szebb ennél. - ezt szerintem komolyan gondolta.
- Nem ölheted meg magad. Habár nem hiányoznál, testedet valószínűleg Mordekaiser elfogyasztaná és a pénzedet pedig elköltenénk, de persze nem a temetésedre.
- Köszönöm neked. Vígasztaló szavai segíteni fognak úgy érzem. Kissé tényleg össze kell kapnom magam, itt az ideje annak, hogy visszafogjam magam az ivástól.
Garen komolyan gondolta ezt, állította, hogy kibírja két napig. Hittem neki, hiszen szíve erős, esze a helyén van. Másnap reggel már eltűntek bús gondolatai, látszott rajta a nyugodtság és kicsit vidámabb lett. Örültem ennek, ránézésre egész jó formában volt. Gondoltam ha ránézésre nincs semmi baj vele akkor talán egy kis tréninghez is lesz kedve így reggel. Megidéztem gyorsan néhány elementált és ráuszítottam őket Garenre. Habár azt hittem, hogy elbír majd velük hiszen eddig mindig sikeresen kivédte minden támadásom egy ilyen reggeli gyakorlaton, de most nem sikerült. A keze annyira remegett, hogy nem bírta megtartani kezében a kardot. Szája habzott és végül összeesett. Rohantam oda hozzá, de nem értettem mi baja lehet. Evelynn is megérkezett, azonnal azt parancsolta, hogy hozzak egy üveg bort. Hoznom nem kellett, ugyanis már volt nálam egy üveggel, majd gyors mozdulattal szájába nyomta az üveget és minden csepjét megitatta. Kérdőre kellett vonnom Evelynnt, hogy mi a baja Garennek.
- Mi történt vele Evelynn?
- Csupán ez Garen reakciója ha nem iszik reggel. Egyébként ez a reakciója ha nem iszik este, vagy délben is.
- Ezzel akkor probléma lesz, mivel nincs kocsma ahova még beengedik őt.
- Semmi gond, úgy sincsen jobb dolgunk, kicsit korábban hagyjuk el akkor a szigetet.
- Végülis ezzel egyet tudok érteni. - bár a gondolataim elmerengtek azon, hogy Garen nyakát kitekerjem emiatt, hiszen miatta ugrott ez a kis vakáció.
Kívételesen hamarabb indultunk el a szigetről, bár nem is nagyon volt szükség arra, hogy meghúzzuk magunkat, nem jött utánunk az északi törzsből senki. Vagyis igazából csak ebben a hitben éltünk, de fejvadászt küldtek a nyakunkra. Még mielőtt hajóval hagytuk volna el a szigetet pillantottam meg Ashe-t. Egy nagy múlttal rendelkező fejvadász volt ő, de nem a hírneve miatt ismertem. Valaha még ennél sokkal régebbi időkben, amikor még egyedül jártam az országokat, ekkor találkoztam vele. Vérdíj volt rajtam és ő úgy gondolta elfog kapni, azonban megátkoztam őt. Öt évet szenvedett megfagyasztva, mozdulatlanul és tehetetlenül, emiatt valószínűleg akkor is megakarna engem ölni, ha nem lenne rajtam vérdíj. Bár az is igaz, hogy nem csak megátkoztam, elkövettem azt, ami miatt évek óta fűti őt a bosszúvágy és még fogja azon túl is. Kihasználtam dermetségét és ártatlanságát elloptam tőle, egy nő akivel ilyet tesznek az nem felejti el és emiatt mindig a kését éreztem a torkom körül elalvás előtt. Vajon tényleg miattunk jött? Utánunk ered esetleg? Ezek a kérdések vetődtek fel bennem és rettegtem attól a pillanattól. Attól a perctől amikor majd magam előtt látom a vérem kifolyni.
 

Hála az erős hátszélnek két nap helyett egy is elég volt arra, hogy partot érjünk. Mordekaiser, Garen és én is megéreztük a rum hatását. Rosszul voltunk, ráadásul egy hajón utaztunk. Nem meglepő, hogy az egész út alatt hánytunk és Evelynn-t sem lepte meg, hogy már megint túl sokat ittunk. Engem viszont meglepett a tegnap éjszaka, Evelynn testének képe a fejembe rögzült. Bár azt mondtam neki semmire sem emlékszem, nem felejtem ezt el soha. Végtére is partot értünk, egy szigetországon. Lakói főleg politikai menekültek, bűnözők, kalózok. Nem volt király, nem volt hadsereg, semmi sem volt, az egész sziget nem volt nevezhető országnak, inkább egy óriási menekültekből álló tábor volt. Ismertük ezt a helyet, csak úgy, mint a tenyerünket. Már a sziget összes kocsmáját végig jártam Garennel és persze már az öszesből kitiltottak. Most az következik, hogy végtére is elmesélem, hogy hogyan is találkoztunk Mordekaiser-rel, ugyanis itt leltünk rá, tehát merengjünk egy kicsit a múlton. Épp a szokásos fosztogatásunkból jöttünk a szigetre, általában egy hétre mindig meghúztuk itt magunkat és ez persze máig így van. Kényelembe helyeztük a zsákmánnyal magunkat Garennel és kivettünk egy szobát az egyik fogadóban. Mivel egy hétig nem volt jobb dolgom gondoltam megidézek egy hosszas szertartással magunknak egy őrzőt. Ez annyit jelent, hogy mágia segítségével átcibálok egy démoni teremtményt, amely ha szerencsénk van engedelmeskedik. A művelet veszélyes, mert az esetek nagy részében ezek az őrzők inkább felfalták idézőjüket. Minden éjszakám és nappalomat felemésztette, tudtam, hogy az életemmel játszadozom és ez csak növelte a feszültséget, lassacskán teljesen megőrültem, de tudtam közel a cél és megkönnyíti majd a fosztogatást. Az ötödik éjszakára elkészült a szertartás, elemei összeálltak, én pedig fáradtan, álmosan töröltem le magamról az izzadságot, cseppjei érintették a padlót és bár ezt emberi fül általában nem hallja meg az én fejem széthasadt a hangjától. Munkám gyümölcsét készültem learatni, Garennek persze egy szót nem szóltam erről, ha eljött volna a szertartásra, lehet ő is áldozatul esik, habár nem igazán érdekelt volna. Jobban bele gondolva, amíg a lény megeszi őt én elmenekülök és enyém a zsákmány, de már késő ezen agyalni. Kezembe vettem a könyvet, elmormoltam a varázsigét. A varázsige egyetlen egy mondatból áll. Ezt mondta a mesterem, egyetlen egy hosszú mondatból. Mikor beleolvastam a könyvbe rájöttem arra is, hogy az egész könyv egy mondatból áll. A könyv vastag volt, nem mertem végig lapozni, nem mertem megnézni hány oldal vár reám. Végül a ki tudja hányadik lap után feladtam és gondoltam lerövidítem az egészet egy szóval, ez a szó pedig a könyv neve volt: ensiferum. A mágia körbe járta a szobát, reszkettem a félelemtől és akárcsak álmomban megdermedtem, mozgásra képtelen voltam. Megint a lábamat bámultam, éreztem rajtam kívül valaki más is van most már a szobában. Nem mertem felnézni, de a lény amit megidéztem úgy gondolta látni kívánja tekintetem, hangos morgással jelezve ezt. Ahogy ott álltam fogtam magam és egy egyszerű mozdulattal kimentem a szobából. Mit idéztem meg, azt máig nem tudom, de talán jobb is ha nem tudom meg. Na én ekkor találkoztam Mordekaiser-rel. Garen már megint részeg volt, túl részeg a mozgáshoz, a beszédhez, a gondolkozáshoz. Egy nagyon magas, szürke páncélba öltözött, arcát eltakaró férfi cipelte őt. Vörös szeme izzott és olyan félelmet keltett bennem, hogy már azt fontolgattam benézek a megidézett démonomhoz. Egyre közeledett én pedig nem tudtam mit tegyek, hát megdermedtem a látványtól és nem mozdultam. A magas, óriási páncélba bújt férfi megszólalt rettenetesen mély és erős hangján:
- Hazahoztam... Esetleg szolgálsz valamiféle étellel?
Nem tudtam erre válaszolni, de mégis mit tehettem volna. Hát a szobában lévő megidézett démonhoz sem igazán mertem bemenni, tehát próbáltam valamiféle választ kicsikarni saját magamból.
- Most... Most hagyjuk el a fogadót, sajnos... sajnos nem maradhatunk és így nem.... nem tudok étellel szolgálni. - mondtam dadogva, mint egy idióta
- Semmi gond, akkor... - rámutatott egy kislányra aki valószínűleg egy babával játszott. - megeszem azt.
Oda ment és egybe lenyelte a kislányt én pedig ennek látványától végül összeestem. Minden elsötétült, de az utolsó emlékem, hogy Mordekaiser jön felém. Egy tábortűz mellett tértem magamhoz. Garen már várt, úgy nézki kijózanodott, a magas, páncélos alakot pedig sehol sem láttam.
- Végre felébrettél... Emlékszel erre a sötét, vörösszemű alakra? - ha tudta volna, hogy mennyire emlékszek, a vissza emlékezés is félelmetes volt...
- Hogyne... Ő cipelt téged elém...
- Nos, a helyzet az, hogy valamilyen oknál fogva velünk akar tartani. A neve azt hiszem valami Mordekaiser. Semmit sem tudok róla, de egy kis italozás után kifecsegtem neki kettőnkről mindent és mivel azt is elárultam hová tartunk, nem igazán lóghatunk meg.
Szívem szinte torkomban dobogott, egy ilyen félelem keltő alakkal kell nekem talán az életemet is leélni. Rettegtem a gondolattól, esetleg az én szétszabdalt húsom is az ő bendőjében végzi majd, de nem tehettem mást, elűzni nem lettem volna képes. Így esett, hogy csatlakozott hozzánk ez a hatalmas alak, amelynek igazából csak hasznát tudtuk venni, hiszen ereje óriási és a szíve nemes. A szíve nemes, ezt valahogy nem hiszem el máig sem, azóta is mindig oda figyelek rá, mivel tudom, hogy barbár külseje talán egy hátsó szándékkal rendelkező elmét takar. Betértünk a fogadóba, így négyen, a szokásos szobát kaptuk, elég jól ismertek már arra felé. Hirtelen Mordekaiser óriási öklével ütközött koponyám. Evelynn egy repülő unikormis hátán ülve repült a kék ég felé, miközben Garen egy hordó bort ölelgetett. Én nem tudtam mozogni sem, a fájdalom ami koponyámat szinte darabokra szagatta elviselhetetlen volt, Mordekaiser közelebb hajolt és így szólt:
- Látod, mégis csak a bendőmben végzed, pont ahogy gondoltad.
Sötét éjszaka, egy gyertya nem világított, újabb rémálom ugrasztott ki az ágyamból. Már kezdtem megszokni ezeket az álmokat, már szinte nem is zavartak. Mesterem szerint köze van a lidérc álmoknak az erőm növekedéséhez is, aminek csak örülni tudtam. Körül néztem a sötét szobában, senki sem volt ébren. Ránéztem Mordekaiser-re, habár sokszor láttam őt aludni, csak most tűnt fel, hogy páncélban maradt. Egyetlen egy pillanatra sem veszi le páncélját, de mért azt máig nem értem. Ijesztő látványt nyújtott mikor ébren volt, de mikor aludt akkor mutatkozott meg az emberi oldala, hiszen ő is álmodott. Álmodott és néha arra is figyelmes lettem, hogy beszél álmában mindenfélét. Ekkor értettem meg, hogy tévesen ítélkezek, ő is csak egy ember. Lehunytam szemem és ezzel a gondolattal, na meg egy korsó sörrel visszaaludtam...
 

Mozdulatlanul álltam. Mozdulatlanságom olyan érzést nyújtott, mintha megfagytam volna. Én is, meg az idő is. Lábam elnehezedett, habár nem próbáltam meg felemelni, de éreztem, hogy nem fog megmozdulni, ha akarom akkor sem. A földet bámultam, nem mertem felnézni. Tudtam, hogy a látvány ami majd fogad ha előre nézek iszonyatos lesz, inkább lábam megdermedségét akartam csak nézni és képes lettem volna nézni akár a végtelenségig. Talán nem kellett volna, de elhatároztam magam abban a röpke kis másodpercben, itt az idő, nézz előre! Nézz előre bátran! Tényleg előre néznék? Eszem ágában sincs, nem fogok. Sajnos abban a röpke kis másodpercben a szél úgy döntött kíváncsi az ijedt ábrázatomra és a szél fellökött. Bár kissé elhibázta, ugyanis ezzel csak pofára estem, de tudtam, hogy a véres sebek az arcomon amit a földön lévő üvegszilánkok okoztak amibe éppenséggel arccal beleestem nem fájhatnak annyira, mint az, hogy látom ami előttem van. Végül rádöbbentem arra, hogy az arcomon lévő sebek igen is fájhatnak jobban, mivel elkezdtem olyan mértékben vérezni, hogy elfogott a szédelgés, a rosszul lét. Felkeltem a földről de továbbra is a lábamat bámultam. Mikor kinyitottam szemem rájöttem arra is, hogy az egyik szemembe bele is állt egy szilánk, vagyis félig megvakultam. A vérzés, a félvakság, a fájdalom, tudtam, hogy semmi képpen sem olyan iszonyatos érzés, mint az ha előre nézek és látom azt amit nem akarok látni. Lábam még mindig nehéz volt, tehát nem tehettem mást, megvártam míg szép csendben elvérzek, tudtam ha meghalok nem fogom látni azt ami előttem van. A nap sütött rá arcomra hirtelen és megpillantottam az ablakomat. Felébredtem az álomból. Nagy szomjúságomra egy korsó sörért nyúltam ami az ágyam mellett hevert. Íze maga volt a tökély, az ember máig nem érti a tökéletesség igazi jelentését és lehetséges nem is létezik olyan, hogy tökéletes, de ez a sör ez az volt. A lágy, hideg, mennyei söröcske úgy hatolt át nyelőcsövemen, mint egy szellem a testemen. Jobb kedvre derített, el is felejtettem borzalmas álmom gyötrelmeit. Felöltöttem ruhámat magamra, megragadtam a kilincsét az ajtónak, majd egy gyors mozdulattal pedig becsuktam ajtómat. A sör okozta boldogságom közepette felsem tűnt, hogy az ajtó darabokra esett szét és csak mentem tovább. Már régóta vártak rám, úgy néz ki szokásosan elkéstem. Mordekaiser, így hívták azt a magas, páncélba öltözött férfit akitől mindig ideges voltam. Nem mertem általában ránézni, kerültem a szemkontaktust, megszólítani sem mertem. Külseje megtévesztő, hiszen szíve nemes, ezt mondogatták nekem állandóan, de nem hittem el. Evelynn volt az aki elmesélt nekem róla egy történetet. A hosszú és unalmas meséket Mordekaiser ki nem állhatta. Öt mondtatnál többet nem bír végig hallgatni és ez arra is igaz, hogy esetleg elmesélje egyik kalandját. Végül Evelynn rávette őt arra, hogy legalább egy tettéről számoljon be. Megmondta neki, hogy röviden és tömören fog fogalmazni és Evelynn ezt a mesét még inkább lerövidítette számomra. Mordekaiser akkor bizonyította szíve nemességét mikor ételt lopott az árva gyerekektől. Az egyik árva gyereket teljesen megsajnálta, mivel nagyon hasonlított rá, magára emlékeztette és rájött, hogy tőle nem veheti el az ételt, ezért fogta a gyermek kezeit és levágta, majd megfőzte és tányéron tálalta számára. Ez volt az a történet ami engem valahogy nem igazán győzött meg szíve nemességéről, de a többiek szerint ennél kedvesebbet valószínűleg soha sem csinált Mordekaiser. Nem szídtak le engem, hiszen nem csak én késtem, Garen sem érkezett még meg. Végül órák után megjelent, büszkén hordta kezében hatalmas kardját. Büszkén, kissé hiú egy ember volt Garen, de önbizalomban nem volt hiánya. Miközben felénk menetelve lóbálta a hosszú kardot, a kard véletlen kicsússzant kezéből. A fegyver átszúrta egy fának a törzsét, a fatörzs másik oldalán helyezkedett el egy kisfiú. A kard átszúrta a fatörzsét és mivel ez egy nagyon hosszú fegyver, a kisfiú fejét is átszúrta aki ezt sajnos nem volt képes túlélni. Garen mintha ez már többször is előfordult volna vele, teljes bűntudat nélkül szedte ki a kisfiú fejéből a fegyvert. - Mordekaiser, cimborám! -mondja ezt egy megjátszott mosollyal - Megennéd ezt nekem?
Még szólni sem kellett volna, oda ment és rövid idő alatt el is fogyasztotta. Most már tényleg nem várhattunk tovább, előbb egymásra vártunk, most pedig ránk várnak. A világ amiben éltem soha, egyetlen egy évszázadra sem volt háború mentes. Dúltak az állandó harcok különböző törzsek, népek és klánok között, békeidőszakok csupán pár napig tartottak. Az országok a háborúból éltek meg, egymástól lopkodták a területet, az élelmet. Én az a fajta ember voltam akit nem igazán érdekelt a saját népe sorsa, ugyanis mindegyik nép egyforma volt számomra. Mi zsoldosok voltunk, csupán megélni szerettünk volna és amihez a legjobban értettünk mi négyen az a harc. Országról országra, népről népre játunk és keltünk, mindig ott tanyáztunk le amelyik vezér a legtöbb pénzt adta a szolgálatért. Körülbelül két hónapja telepedtünk le északon, egy harcos törzs fogadott be. Leginkább nyers erejükről voltak híresek, szükségük volt varázserőre, amit én megadtam nekik. A király nagyon kedves, habár szerintem egy kapzsi, gusztustalan és falánk ember volt. Még Mordekaiser tekintetébe is szívesebben ütköztem volna bele, mint, hogy azt lássam ahogyan ez a kövér ember egy lakomán falatozik. A király látványa olyan mértékben undorító volt, hogy ha ettem volna valamit így reggel akkor azt a padlóra hányom ki.
- Hívatott minket mélyen tisztelt uram, kérem válaszoljon, hogy milyen céllal? - persze miközben próbáltam kedvesen megszólalni, a ronda pofáját bámulva elfogott az undor.
- Csupán zsoldotokat akartam átadni és újabb küldetést rátok bízni...Egy új nép fenyeget minket és szükségem van rátok.
Legszívesebben engedtem volna, hogy Mordekaiser egybe lenyelje, de mivel a zsoldunkat megkaptuk inkább békén hagytam. Aztán persze mégis csak meggondoltam magam és hagytam, hogy Mordekaiser felfalja a királyt, megakadályozni amúgy sem tudtam volna. Elszöktünk egy kissebb vagyonnal és meglógtunk az országból. Elkötöttünk egy hajót és vártunk. Vártunk az út végére, meg persze elgondolkoztunk ezek után most hova is menjünk. A lovaink hátán vágtattunk a tengeren, a szélben lengett a rövid hajam. Megcsapott egy ismerős szag, egy hullának a szaga. Oda vágtattam a tengeren a szag irányába és nagy meglepetésemre én voltam a halott. Nyíltak szemeim, megint rémes álom miatt ébredtem fel.
- Mi a baj? Mért nem alszol? - mondta Evelynn
- És te?
- Garen és Mordekaiser álomba részegült a rumtól amit a hajón találtak, így felváltottam őket.
- Úristen, ezt nem hiszem el! Ez rémes, ez iszonyatos, ez az érzés gyötör és kínoz.
- Mi a baj? - mondta azzal a meggyőző kedvességgel Evelynn
- Nem kaptam a rumból. Sajnos ezt az utat én nem tudom tovább folytatni. Így nem akarok élni...
- Majd iszol valamit ha partot értünk...
- A legközelebbi ország partja két napra van, ennyi időt én nem bírok ki. Ha nem jutok valahogy italhoz én inkább a tengerbe vetem magam.
- Azt nem teheted!
- De megtehetem, sőt meg is fogom. Inkább rút halál, mint az alkohol okozta mámor nélküli élet!
Közeledtem a tengerhez, hívó szava azt sugallta a túlvilágon biztosan rengeteg ital van. Elképzelésem szerint a túlvilág egy olyan hely ahol az ember vére borrá változik, a nyála sörré. Egésznap egy hordó pálinkában ücsörögve kell iszogatni a halott őseimmel és egymásnak mesélünk kalandjainkról, míg a mámor miatt bele nem fulladunk a pálinkába és ez ismétlődik minden nap. Evelynn egy határozott kézmozdulattal elkapott engem. Erős karja akár egy farkas szája szorongatta vállamat, de ez engem akkor sem győzött meg. Mikor hátra néztem rá eléggé feltűnt, hogy Evelynnről lekerült a ruha. Hívogató mosollyal próbált elcsábítani és valahogy az alkohol okozta mámornál is kellemesebb érzés fogott el. Nem értettem mért fontos neki ennyire az, hogy ne halljak meg, de már nem is érdekelt. Hirtelen a szívembe hasított egy érdekes érzés, amitől megszólalni sem tudtam. Evelynn mesztelen teste mellett ott hevert egy üveg rum. A szemem ide-oda cikázott, mivel mindkettő csábító volt. Minek is gondolkozzak el ezen? Fölkaptam mellőle a rumot és megittam minden cseppjét ennek az édes nedűnek. Evelynn készen állt a többire, ő teljesen. Én viszont nem igazán, mivel rosszul lettem, lehánytam a hajó fedélzetet és Evelynnt is, majd összeestem. Utolsó emlékem csupán a mesztelen női test volt, mert az feledhetetlen. Látványa számomra akár egy üveg... Dehogyis... Akár ötszáz üveg pálinka. Ezzel az utolsó emlékkel ébredtem fel másnap, egy hajón, egy tenger közepén. Vajon tényleg itt kéne lennem?

 

Ez a blog azok számára jött létre akik szívesen olvasnak könyveket, történeteket. Reményeim szerint tetszeni fog ismerőseimnek. Akinek néhány név a történetből ismerős, azok kockák...