Mozdulatlanul álltam. Mozdulatlanságom olyan érzést nyújtott, mintha megfagytam volna. Én is, meg az idő is. Lábam elnehezedett, habár nem próbáltam meg felemelni, de éreztem, hogy nem fog megmozdulni, ha akarom akkor sem. A földet bámultam, nem mertem felnézni. Tudtam, hogy a látvány ami majd fogad ha előre nézek iszonyatos lesz, inkább lábam megdermedségét akartam csak nézni és képes lettem volna nézni akár a végtelenségig. Talán nem kellett volna, de elhatároztam magam abban a röpke kis másodpercben, itt az idő, nézz előre! Nézz előre bátran! Tényleg előre néznék? Eszem ágában sincs, nem fogok. Sajnos abban a röpke kis másodpercben a szél úgy döntött kíváncsi az ijedt ábrázatomra és a szél fellökött. Bár kissé elhibázta, ugyanis ezzel csak pofára estem, de tudtam, hogy a véres sebek az arcomon amit a földön lévő üvegszilánkok okoztak amibe éppenséggel arccal beleestem nem fájhatnak annyira, mint az, hogy látom ami előttem van. Végül rádöbbentem arra, hogy az arcomon lévő sebek igen is fájhatnak jobban, mivel elkezdtem olyan mértékben vérezni, hogy elfogott a szédelgés, a rosszul lét. Felkeltem a földről de továbbra is a lábamat bámultam. Mikor kinyitottam szemem rájöttem arra is, hogy az egyik szemembe bele is állt egy szilánk, vagyis félig megvakultam. A vérzés, a félvakság, a fájdalom, tudtam, hogy semmi képpen sem olyan iszonyatos érzés, mint az ha előre nézek és látom azt amit nem akarok látni. Lábam még mindig nehéz volt, tehát nem tehettem mást, megvártam míg szép csendben elvérzek, tudtam ha meghalok nem fogom látni azt ami előttem van. A nap sütött rá arcomra hirtelen és megpillantottam az ablakomat. Felébredtem az álomból. Nagy szomjúságomra egy korsó sörért nyúltam ami az ágyam mellett hevert. Íze maga volt a tökély, az ember máig nem érti a tökéletesség igazi jelentését és lehetséges nem is létezik olyan, hogy tökéletes, de ez a sör ez az volt. A lágy, hideg, mennyei söröcske úgy hatolt át nyelőcsövemen, mint egy szellem a testemen. Jobb kedvre derített, el is felejtettem borzalmas álmom gyötrelmeit. Felöltöttem ruhámat magamra, megragadtam a kilincsét az ajtónak, majd egy gyors mozdulattal pedig becsuktam ajtómat. A sör okozta boldogságom közepette felsem tűnt, hogy az ajtó darabokra esett szét és csak mentem tovább. Már régóta vártak rám, úgy néz ki szokásosan elkéstem. Mordekaiser, így hívták azt a magas, páncélba öltözött férfit akitől mindig ideges voltam. Nem mertem általában ránézni, kerültem a szemkontaktust, megszólítani sem mertem. Külseje megtévesztő, hiszen szíve nemes, ezt mondogatták nekem állandóan, de nem hittem el. Evelynn volt az aki elmesélt nekem róla egy történetet. A hosszú és unalmas meséket Mordekaiser ki nem állhatta. Öt mondtatnál többet nem bír végig hallgatni és ez arra is igaz, hogy esetleg elmesélje egyik kalandját. Végül Evelynn rávette őt arra, hogy legalább egy tettéről számoljon be. Megmondta neki, hogy röviden és tömören fog fogalmazni és Evelynn ezt a mesét még inkább lerövidítette számomra. Mordekaiser akkor bizonyította szíve nemességét mikor ételt lopott az árva gyerekektől. Az egyik árva gyereket teljesen megsajnálta, mivel nagyon hasonlított rá, magára emlékeztette és rájött, hogy tőle nem veheti el az ételt, ezért fogta a gyermek kezeit és levágta, majd megfőzte és tányéron tálalta számára. Ez volt az a történet ami engem valahogy nem igazán győzött meg szíve nemességéről, de a többiek szerint ennél kedvesebbet valószínűleg soha sem csinált Mordekaiser. Nem szídtak le engem, hiszen nem csak én késtem, Garen sem érkezett még meg. Végül órák után megjelent, büszkén hordta kezében hatalmas kardját. Büszkén, kissé hiú egy ember volt Garen, de önbizalomban nem volt hiánya. Miközben felénk menetelve lóbálta a hosszú kardot, a kard véletlen kicsússzant kezéből. A fegyver átszúrta egy fának a törzsét, a fatörzs másik oldalán helyezkedett el egy kisfiú. A kard átszúrta a fatörzsét és mivel ez egy nagyon hosszú fegyver, a kisfiú fejét is átszúrta aki ezt sajnos nem volt képes túlélni. Garen mintha ez már többször is előfordult volna vele, teljes bűntudat nélkül szedte ki a kisfiú fejéből a fegyvert. - Mordekaiser, cimborám! -mondja ezt egy megjátszott mosollyal - Megennéd ezt nekem?
Még szólni sem kellett volna, oda ment és rövid idő alatt el is fogyasztotta. Most már tényleg nem várhattunk tovább, előbb egymásra vártunk, most pedig ránk várnak. A világ amiben éltem soha, egyetlen egy évszázadra sem volt háború mentes. Dúltak az állandó harcok különböző törzsek, népek és klánok között, békeidőszakok csupán pár napig tartottak. Az országok a háborúból éltek meg, egymástól lopkodták a területet, az élelmet. Én az a fajta ember voltam akit nem igazán érdekelt a saját népe sorsa, ugyanis mindegyik nép egyforma volt számomra. Mi zsoldosok voltunk, csupán megélni szerettünk volna és amihez a legjobban értettünk mi négyen az a harc. Országról országra, népről népre játunk és keltünk, mindig ott tanyáztunk le amelyik vezér a legtöbb pénzt adta a szolgálatért. Körülbelül két hónapja telepedtünk le északon, egy harcos törzs fogadott be. Leginkább nyers erejükről voltak híresek, szükségük volt varázserőre, amit én megadtam nekik. A király nagyon kedves, habár szerintem egy kapzsi, gusztustalan és falánk ember volt. Még Mordekaiser tekintetébe is szívesebben ütköztem volna bele, mint, hogy azt lássam ahogyan ez a kövér ember egy lakomán falatozik. A király látványa olyan mértékben undorító volt, hogy ha ettem volna valamit így reggel akkor azt a padlóra hányom ki.
- Hívatott minket mélyen tisztelt uram, kérem válaszoljon, hogy milyen céllal? - persze miközben próbáltam kedvesen megszólalni, a ronda pofáját bámulva elfogott az undor.
- Csupán zsoldotokat akartam átadni és újabb küldetést rátok bízni...Egy új nép fenyeget minket és szükségem van rátok.
Legszívesebben engedtem volna, hogy Mordekaiser egybe lenyelje, de mivel a zsoldunkat megkaptuk inkább békén hagytam. Aztán persze mégis csak meggondoltam magam és hagytam, hogy Mordekaiser felfalja a királyt, megakadályozni amúgy sem tudtam volna. Elszöktünk egy kissebb vagyonnal és meglógtunk az országból. Elkötöttünk egy hajót és vártunk. Vártunk az út végére, meg persze elgondolkoztunk ezek után most hova is menjünk. A lovaink hátán vágtattunk a tengeren, a szélben lengett a rövid hajam. Megcsapott egy ismerős szag, egy hullának a szaga. Oda vágtattam a tengeren a szag irányába és nagy meglepetésemre én voltam a halott. Nyíltak szemeim, megint rémes álom miatt ébredtem fel.
- Mi a baj? Mért nem alszol? - mondta Evelynn
- És te?
- Garen és Mordekaiser álomba részegült a rumtól amit a hajón találtak, így felváltottam őket.
- Úristen, ezt nem hiszem el! Ez rémes, ez iszonyatos, ez az érzés gyötör és kínoz.
- Mi a baj? - mondta azzal a meggyőző kedvességgel Evelynn
- Nem kaptam a rumból. Sajnos ezt az utat én nem tudom tovább folytatni. Így nem akarok élni...
- Majd iszol valamit ha partot értünk...
- A legközelebbi ország partja két napra van, ennyi időt én nem bírok ki. Ha nem jutok valahogy italhoz én inkább a tengerbe vetem magam.
- Azt nem teheted!
- De megtehetem, sőt meg is fogom. Inkább rút halál, mint az alkohol okozta mámor nélküli élet!
Közeledtem a tengerhez, hívó szava azt sugallta a túlvilágon biztosan rengeteg ital van. Elképzelésem szerint a túlvilág egy olyan hely ahol az ember vére borrá változik, a nyála sörré. Egésznap egy hordó pálinkában ücsörögve kell iszogatni a halott őseimmel és egymásnak mesélünk kalandjainkról, míg a mámor miatt bele nem fulladunk a pálinkába és ez ismétlődik minden nap. Evelynn egy határozott kézmozdulattal elkapott engem. Erős karja akár egy farkas szája szorongatta vállamat, de ez engem akkor sem győzött meg. Mikor hátra néztem rá eléggé feltűnt, hogy Evelynnről lekerült a ruha. Hívogató mosollyal próbált elcsábítani és valahogy az alkohol okozta mámornál is kellemesebb érzés fogott el. Nem értettem mért fontos neki ennyire az, hogy ne halljak meg, de már nem is érdekelt. Hirtelen a szívembe hasított egy érdekes érzés, amitől megszólalni sem tudtam. Evelynn mesztelen teste mellett ott hevert egy üveg rum. A szemem ide-oda cikázott, mivel mindkettő csábító volt. Minek is gondolkozzak el ezen? Fölkaptam mellőle a rumot és megittam minden cseppjét ennek az édes nedűnek. Evelynn készen állt a többire, ő teljesen. Én viszont nem igazán, mivel rosszul lettem, lehánytam a hajó fedélzetet és Evelynnt is, majd összeestem. Utolsó emlékem csupán a mesztelen női test volt, mert az feledhetetlen. Látványa számomra akár egy üveg... Dehogyis... Akár ötszáz üveg pálinka. Ezzel az utolsó emlékkel ébredtem fel másnap, egy hajón, egy tenger közepén. Vajon tényleg itt kéne lennem?

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.