Hála az erős hátszélnek két nap helyett egy is elég volt arra, hogy partot érjünk. Mordekaiser, Garen és én is megéreztük a rum hatását. Rosszul voltunk, ráadásul egy hajón utaztunk. Nem meglepő, hogy az egész út alatt hánytunk és Evelynn-t sem lepte meg, hogy már megint túl sokat ittunk. Engem viszont meglepett a tegnap éjszaka, Evelynn testének képe a fejembe rögzült. Bár azt mondtam neki semmire sem emlékszem, nem felejtem ezt el soha. Végtére is partot értünk, egy szigetországon. Lakói főleg politikai menekültek, bűnözők, kalózok. Nem volt király, nem volt hadsereg, semmi sem volt, az egész sziget nem volt nevezhető országnak, inkább egy óriási menekültekből álló tábor volt. Ismertük ezt a helyet, csak úgy, mint a tenyerünket. Már a sziget összes kocsmáját végig jártam Garennel és persze már az öszesből kitiltottak. Most az következik, hogy végtére is elmesélem, hogy hogyan is találkoztunk Mordekaiser-rel, ugyanis itt leltünk rá, tehát merengjünk egy kicsit a múlton. Épp a szokásos fosztogatásunkból jöttünk a szigetre, általában egy hétre mindig meghúztuk itt magunkat és ez persze máig így van. Kényelembe helyeztük a zsákmánnyal magunkat Garennel és kivettünk egy szobát az egyik fogadóban. Mivel egy hétig nem volt jobb dolgom gondoltam megidézek egy hosszas szertartással magunknak egy őrzőt. Ez annyit jelent, hogy mágia segítségével átcibálok egy démoni teremtményt, amely ha szerencsénk van engedelmeskedik. A művelet veszélyes, mert az esetek nagy részében ezek az őrzők inkább felfalták idézőjüket. Minden éjszakám és nappalomat felemésztette, tudtam, hogy az életemmel játszadozom és ez csak növelte a feszültséget, lassacskán teljesen megőrültem, de tudtam közel a cél és megkönnyíti majd a fosztogatást. Az ötödik éjszakára elkészült a szertartás, elemei összeálltak, én pedig fáradtan, álmosan töröltem le magamról az izzadságot, cseppjei érintették a padlót és bár ezt emberi fül általában nem hallja meg az én fejem széthasadt a hangjától. Munkám gyümölcsét készültem learatni, Garennek persze egy szót nem szóltam erről, ha eljött volna a szertartásra, lehet ő is áldozatul esik, habár nem igazán érdekelt volna. Jobban bele gondolva, amíg a lény megeszi őt én elmenekülök és enyém a zsákmány, de már késő ezen agyalni. Kezembe vettem a könyvet, elmormoltam a varázsigét. A varázsige egyetlen egy mondatból áll. Ezt mondta a mesterem, egyetlen egy hosszú mondatból. Mikor beleolvastam a könyvbe rájöttem arra is, hogy az egész könyv egy mondatból áll. A könyv vastag volt, nem mertem végig lapozni, nem mertem megnézni hány oldal vár reám. Végül a ki tudja hányadik lap után feladtam és gondoltam lerövidítem az egészet egy szóval, ez a szó pedig a könyv neve volt: ensiferum. A mágia körbe járta a szobát, reszkettem a félelemtől és akárcsak álmomban megdermedtem, mozgásra képtelen voltam. Megint a lábamat bámultam, éreztem rajtam kívül valaki más is van most már a szobában. Nem mertem felnézni, de a lény amit megidéztem úgy gondolta látni kívánja tekintetem, hangos morgással jelezve ezt. Ahogy ott álltam fogtam magam és egy egyszerű mozdulattal kimentem a szobából. Mit idéztem meg, azt máig nem tudom, de talán jobb is ha nem tudom meg. Na én ekkor találkoztam Mordekaiser-rel. Garen már megint részeg volt, túl részeg a mozgáshoz, a beszédhez, a gondolkozáshoz. Egy nagyon magas, szürke páncélba öltözött, arcát eltakaró férfi cipelte őt. Vörös szeme izzott és olyan félelmet keltett bennem, hogy már azt fontolgattam benézek a megidézett démonomhoz. Egyre közeledett én pedig nem tudtam mit tegyek, hát megdermedtem a látványtól és nem mozdultam. A magas, óriási páncélba bújt férfi megszólalt rettenetesen mély és erős hangján:
- Hazahoztam... Esetleg szolgálsz valamiféle étellel?
Nem tudtam erre válaszolni, de mégis mit tehettem volna. Hát a szobában lévő megidézett démonhoz sem igazán mertem bemenni, tehát próbáltam valamiféle választ kicsikarni saját magamból.
- Most... Most hagyjuk el a fogadót, sajnos... sajnos nem maradhatunk és így nem.... nem tudok étellel szolgálni. - mondtam dadogva, mint egy idióta
- Semmi gond, akkor... - rámutatott egy kislányra aki valószínűleg egy babával játszott. - megeszem azt.
Oda ment és egybe lenyelte a kislányt én pedig ennek látványától végül összeestem. Minden elsötétült, de az utolsó emlékem, hogy Mordekaiser jön felém. Egy tábortűz mellett tértem magamhoz. Garen már várt, úgy nézki kijózanodott, a magas, páncélos alakot pedig sehol sem láttam.
- Végre felébrettél... Emlékszel erre a sötét, vörösszemű alakra? - ha tudta volna, hogy mennyire emlékszek, a vissza emlékezés is félelmetes volt...
- Hogyne... Ő cipelt téged elém...
- Nos, a helyzet az, hogy valamilyen oknál fogva velünk akar tartani. A neve azt hiszem valami Mordekaiser. Semmit sem tudok róla, de egy kis italozás után kifecsegtem neki kettőnkről mindent és mivel azt is elárultam hová tartunk, nem igazán lóghatunk meg.
Szívem szinte torkomban dobogott, egy ilyen félelem keltő alakkal kell nekem talán az életemet is leélni. Rettegtem a gondolattól, esetleg az én szétszabdalt húsom is az ő bendőjében végzi majd, de nem tehettem mást, elűzni nem lettem volna képes. Így esett, hogy csatlakozott hozzánk ez a hatalmas alak, amelynek igazából csak hasznát tudtuk venni, hiszen ereje óriási és a szíve nemes. A szíve nemes, ezt valahogy nem hiszem el máig sem, azóta is mindig oda figyelek rá, mivel tudom, hogy barbár külseje talán egy hátsó szándékkal rendelkező elmét takar. Betértünk a fogadóba, így négyen, a szokásos szobát kaptuk, elég jól ismertek már arra felé. Hirtelen Mordekaiser óriási öklével ütközött koponyám. Evelynn egy repülő unikormis hátán ülve repült a kék ég felé, miközben Garen egy hordó bort ölelgetett. Én nem tudtam mozogni sem, a fájdalom ami koponyámat szinte darabokra szagatta elviselhetetlen volt, Mordekaiser közelebb hajolt és így szólt:
- Látod, mégis csak a bendőmben végzed, pont ahogy gondoltad.
Sötét éjszaka, egy gyertya nem világított, újabb rémálom ugrasztott ki az ágyamból. Már kezdtem megszokni ezeket az álmokat, már szinte nem is zavartak. Mesterem szerint köze van a lidérc álmoknak az erőm növekedéséhez is, aminek csak örülni tudtam. Körül néztem a sötét szobában, senki sem volt ébren. Ránéztem Mordekaiser-re, habár sokszor láttam őt aludni, csak most tűnt fel, hogy páncélban maradt. Egyetlen egy pillanatra sem veszi le páncélját, de mért azt máig nem értem. Ijesztő látványt nyújtott mikor ébren volt, de mikor aludt akkor mutatkozott meg az emberi oldala, hiszen ő is álmodott. Álmodott és néha arra is figyelmes lettem, hogy beszél álmában mindenfélét. Ekkor értettem meg, hogy tévesen ítélkezek, ő is csak egy ember. Lehunytam szemem és ezzel a gondolattal, na meg egy korsó sörrel visszaaludtam...
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.